11. fejezet

Sziasztok!
Hát itt az új fejezet! Igen tragikus lett, ehez kétség sem fér de remélem nem téveszt meg benneteket. Remélem tetszik!
És mondom nektek 3 azaz 3 komment után hozom az újat és ha nem gyűlik össze sajna nem tudjátok meg mi történik Ecklairral!  Ennyit fűzök csak hozzá! Ezt a fejezetet manok.a-nak ajánlom és minden kedves olvasómnak!
u.i.: Ne felejsd a kommentet! Nem lesz új külömben!

11. fejezet- Egy angyal utolsó tolljai

  /Ecklair szemszög/

Egy emeletes ház tetején ültem. Csak néztem a tájat. Már régóta itt ülök, és csak nézem a várost. 2 napja történt hogy elmentem. Azóta is a kínokkal küzködök. Mért vidám minden? Mért nem szenved velem a természet, mért kell ezt elviselnem? Mi lett volna, ha nem mondom ki neki azokat a szavakat? Karjaiba zártam volna őt örökre? Boldogan éltünk volna tovább és életünk végén az a bizonyos mondat hangzott volna el? Boldogan éltek, amíg meg nem? Lett volna gyerekünk? Elvett volna? Vagy egyáltalán bántottam volna? És a legfontosabb kérdés mi megfogalmazódott bennem: Szeretett? A tömbházak óriásként magasodtam a járókelők felé. Az utcákat az eső monoton kopogása burkolta körül. Az emberek kezében sokszínű esernyők díszelegtek. Egy piros egy sárga, egy párducmintás, egy zöld egy kék, virágmintás pöttyös és mindenféle absztrakt minta díszítette azokat. Egy kislány micimackós esernyőben, lépdelt piros gumicsizmájában, sárga esőkabátjában. Élvezte az esőt. Egyik pocsolyából a másikba ugrált. Szőke fürtjei két copfba voltak fonva melyet díszes szalag fogott össze. Vidáman ugrált tova édesanyja kezét fogva. Mosoly ült az arcán. Milyen boldog volt! Milyen ártatlan! Semmit sem tudott az életről. Nem csalódott még soha. Ez milyen jó! Semmi gond semmi bánat csak élsz a saját elvarázsolt világodban. Boldogan. Aztán a nap előbukkant. Arcomat megvilágítva. De még ez sem segített a bennem növekvő kínokon. Mozgást hallottam magam mögött. Egy ember volt az. Felkeltem és osonva lépkedtem tovább. Benzinnel leöntötte a betont. Tüzet gyújtva felgyújtotta a lobbanékon folyadékot. Egy rózsát ejtett le elé és egy kést elővéve leült egy hejre. Várt valakire. De kire? Én is vártam. Órámra néztem. 11:35 2010. dec. 23. 23.-a???? Ma kell találkoznom azzal a pasassal. Mit is mondott hol? A bátyám átváltozásának helyén. De az itt van! Vagyis pontosabban ott ahol a pasi ül. Akkor ő rám vár. Éfélig van 25 percem. De mit akar azzal a késsel? A férfi nagyon ismerős volt. De honnan? Csak néztem őt. Olyan volt mint akit elbűvöltek. Egy szoborra hasonlított inkább mint emberre. Mereven nézett előre üveges szemmekkel. Nem pislogott csak ült. Mikor 11:40 ütött az óra felállt késsel a kezében, rám pillantott. Csuklóján az én jelem díszelgett. Az én jelem és az övé egyszerre villant meg az éjszaka fényében. Az eső szakadt de én így is láttam hogyan szívéhez emeli a kést, öngyilkosságra készen. Mikor már majdnem leszurta magát gondolataimmal jó messzire hajítottam a kést. Elé léptem. Ő mit sem törődve semmivel lenézett a ház oldalán, levetette magát. Én sem késlekedtem nekifutásból levetettem magam a ház tetejéről.

/Eric szemszög/

Köszönés nélkül berontottam a lakásba. A nappaliban mindenki ott volt. Rossz érzésem volt, de akkor sem tudtam mi történt. Szerelmemet és egyben minden fájdalmam okozóját kerestem a tömegben de nem talátam. Edem kezét Csajszi vállára téve állt a konyhapult előtt, nyugtatgatta az ideges lányt. Cassandra az egyik széken ült az asztalnál elégedetten itta az italát, lábait lomhán az asztal tetején pihentette. Nick és Jensen a leptop előtt pötyögtek valamit, míg Taylor és Crystal a térkép előtt állva kerestek valamit. Spenser szinte élőholtként járt fel alá, idegességében kezeit tördelte. Vámpír és emberi sebességet felváltva rótta idegességének köreit. Egyszer kétszer hajába túrt, és valami olyasmit hajtogatott "Ez nem lehet igaz!" Ian pedig egy kártya lapot tartva kezében pörgette azt az ablak előtt. Mikor ideértem mindenki felém kapta tekintetét. Mi a franc folyik itt? Néztem Taylor felé.
- Eltünt - mondta. Tudtam kire érti. Olyan voltam, mint egy üres csigaház mit ez imént hagyott magára tulajdonosa. Akiből a csiga lomhán eloldalgott és csak egy nyálcsíkot hagyva maga után. Csak az emlékeket. örülnöm kellett volna ennek a hírnek, de nem tudtam. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha nem látom, de tévedtem. Csak még rosszabb volt. Ez olyan, mintha nem is létezett volna. De mért tűnt el? Mért nem él tovább az életét tovább, ha nem szeret? Mert ezt ő maga mondta. Csak egy munka voltam neki. Akkor mért tűnt el? Nem érdekel senki és semmi odarontottam a térkép elé és gondolkodni kezdtem. 2 napja ment el hova tűnhetett?
- Hányadika van ma?- Kérdezte Edem.
- December 23. De nem mindegy az neked? - kérdezte Crystal idegesen.
- Nem! Mert akkor beszéltük meg hogy találkozunk azzal a pasassal. Aki álmában beszélt vele. A találkozó helye Spens átalakulásának helye. Éfélkor kell oda érnünk - mutatott a helyre a térképen. Tudtam hol van. Kínok u. 13. a 10 emeletes ház tetején.
Ránéztem Edemre. Igaza van. Oda kell mennünk. Órára pillantottam. 11:59. 1 perc és éjfél. Sietnünk kell. Mindenki sietett felvette kabátját és mentünk is. Vagyis csak mentünk volna. A kakukkos óra 12 órát mutattott, és hangos kakukkokkal törte meg a szívverésünk monoton csendjét. A melettem álló Spenser egy óriásit felkiáltott. Összeesett. Fájdalmakkal küszködött. Elkaptam. Karjaimban szenvedett tovább. Nem értettem mért van ez. Aztán elfúló hangon csak annyit mondott: Ecklair. Ebből már értettem, hogy nagy bajban van. Oda lépett hozzám Ian. Átvette tőlem.
- Menj mentsd meg őt - mondta és én egy percet sem késlekedve rohantam Edemmel az oldalamon a kijelölt helyre.

  /Ecklair szemszög/

Zuhantam lefelé. A férfi karjait elkapva szárnyim utat törtek maguknak pólómon. Nem zuhantunk tovább. Lebegtünk. Lassan felfele vettem az irányt. De a férfi nem hagyta magát. Vagdalódzott. Ütött engem. Aztán mikor azt hittem minden rendben elővett egy kést azzal kezdte vágdosni karomat. Vérem kiserkent, arcába hullott. De nem elégedett meg ennyivel. Szárnyamat vette kezelésbe. Már a tetőnél ledobni készültem a férfit mikor a jobb szárnyamba belevágott. Megcsonkította azt. A férfi a tetőn maradt. Leszurta magát minden igyekezetem ellenére. Egy kézzel tartottam magam, de sajnos nem sokáig. A mélybe zuhantam. Szárnyam nem mozdult. Csak láttam magam az ablakokban. Láttam testem lezuhanni. Az emeleteket számolva vártam mikor jön a vég. 8. emelet- bárcsak elmondhattam volna nekik hogy sajnálom 7. emelet- bárcsak elmondhattam volna nekik hogy szeretem őket 6. emelet- bárcsak tudnám ki volt az ki ezt tette velem 5. emelet- bárcsak nem sodortam volna veszéjbe őket 4. emelet- bárcsak a bátyám nem élte volna át fájdalmaimat 3. emelet bárcsak nem bántottam volna őket 2. bárcsak visszaszívhatnám minden mondatot amit Ericnek mondtam 1. szeretlek Eric! Óriási zajjal értem földet. A kínok elviselhetetlenek voltam. Gerincembe markoló fájdalmak nem múltak. Arcomat az eső mosta. Minden egyes érintés szinte megnyugtató volt. Karom vérzett. Szárnyam csonka. Karjaim és lában kicsavarodott pózba helyeszkedett el. Bordám törött. Fejem alatt egy meleg kellemes folyadék folyt. A halálomon voltam. De valami nem hagyott meghalni. Nem engedte hogy feladjam. De ezt a fájdalmat nem kívántam senkinek. Borzalmas kínokat éltem át. Szinte segítségért kíáltottam. De egy hang sem jött ki számon. Csak a percek vánszorogtak ólóm lábakon. De legalább nekik könnyebb lesz! Nekik nem kell miattam agódniuk! Nem lesz probléma velem. Majd szép lassan elfelejtenek és élnek tovább. Csak egy múló emlék leszek számukra. Egy kósza gondolat. Mintha nem is éltem volna életemben. Egyedül voltam gondolataimmal és a mardosó fájdalommal. De ettől féltem legjobban. Attól hogy egyedül halok meg. De jobb így! Nem kívántam senkinek azt hogy az én halálomat nézze végig tehetetlenül, sírva. Nem akartam hogy sajnáljanak. Nem akartam hogy az aki tart a kezében tehetetlenségében a büntudat mardossa. Jobb így meghalni mint csak egy nagycsaládban más társaságában elhagyni ezt a világot. A fájdalom nem múlt, a kaszás nem jött csak az eső esett tovább. Mért kínzol? Mért em hagysz megnyugodni? Elmenni erről a világról? A csillagos eget néztem tovább. Mért nem érem el? Mért kell nekem itt lennem? Mért nem esik le egy csillag? Mért nem jelez nekem hogy hamarosan én következem? Az ég szinte a legjobb helynek számított ebben a pillanatban. Rohanó léptek zaját hallottam a közelből. Felém tartottak. Eszméletem egyre jobban vesztettem el. Mért pont most? Mért nem 5 percel ezelőtt mért kínzol? Mit vétettem ellened? Aztán fölémmagasodott egy arc. A legszebb arc a világon. Kaptam egy utolsó esélyt az élettől. Csak annyit hogy bocsánatot kérjek tőle. Elmondhassam neki hogy szeretem. De nem akartam ezt a lehetőséget annak árán hogy utána karjaiban halok meg. Mert Eric volt az ki fogott karjaiban tartott. Arca elgyötört volt. Egy könnycsepp gördült végig arcán. Szörnyű volt így látni. Csak annyit mondtam neki:
- Ne sírj kedves. Szeretlek! Mindig is szerettelek! Ezt ne felejsd el! Örökké szeretni foglak - aztán egy utolsó mosolyt küldve felé szemem lecsukódott. Aztán egy óriásit dobbant sajgó szívem és megszünt dobogni.