14. fejezet

Sziasztok:)
Igen végre az új fejezet, végre valahára :) Ha vannak még olvasóim köszönöm ha végigolvassátok. Nem érdekel, ha végiolvassátok, vagy ha nem. Én odatettem magam, vállalom hozzá a nevem, és ha nem tetszik, Rendben. Az írás szépségéért csinálom, meg persze miattatok. Igaz, jól esne pár komment, de ha nem is jön, nem baj, így is jó. ;) Jó olvasást nektek :) Köszönöm, hogy vártatok rá ;)

by Vivri


14.fejezet- Romantika felsőfokon??

Mikor kinyílt az ajtó, szinte bezuhantam rajta. Éles fény szűrődött ki rajta. Egy meleg mellkasnak dőltem neki, mely megakadályozott attól, hogy arccal a földnek essek. Aztán két meleg kéz lágyan megfogott, s valami kellemes meleghez érintett. Közelebb húzódtam hozzá. Olyan kellemes volt. Csurom vizes, átfagyott tagjaimat melengette. Aztán megéreztem azt a fenséges illatot. Azt a szívmelengető illatot, melyet első alkalommal érezve, szinte megrészegített. Azt az illatot mely számomra nagyon is ismerős volt. Bár fájtak sebeim, remegtem, de a fájdalom szinte enyhülni látszott, annak a tudatában, hogy Eric védelmező karjai közt vagyok. Milyen nagy kezei vannak. Gondolkodtam ezen, mikor az ajtó kivágódott mögötte. Mozdulni nem tudtam, megszólalni, sőt még nyögdécselni sem. Olyan kellemes volt így. Olyan súlytalan érzés. Meleg és kellemes. De végül is elgondolkodtam, nem jelent jót, ha ilyeneket érzek. Hisz ez a halálhoz hasonlít. Nem akartam még egyszer átélni azt a szörnyű élményt átélni, mint mikor tényleg meghaltam, nem akartam még egyszer úgy látni Ericet. Nem akartam azt az elkeseredettséget látni arcán mint mikor utolsó szavaimat súgtam. Nem akartam azt a kétségbeesett kérleléseket hallgatni, mikor magatehetetlen voltam, s nem tudtam rajta segíteni. Most nem hagytam magam. Nem hagytam, hogy ez a kellemes érzés magával ragadjon. Csak voltam, Eric karjaiban, és hagytam, hogy leszedje vizes ruhájimat. Bár nem volt éppen az ínyemre, de nem tudtam mit csinálni ellene. Csak hagytam, hogy megfosszon azt átázott textilektől. Aztán valami lágy, és meleg valami ért meztelen testemhez, ami kellemes és egyben nedves volt, és teljes mértékben átmelegített. Szinte éreztem, ahogy a hangszálaimról legördültek a kövek, s egy elismerő sóhaj tört föl a számból. Testem megborzongott, s hirtelen összerándult. Éreztem, ahogy a meleg víz a végtagjaim legmélyebb pontjához is elér, és megmelengeti. Aztán egy nagyméretű kezet éreztem az arcomnál, ahogy lágyan végigsimít rajta.

- Eric? – kérdeztem.

- Igen én vagyok az kedves. Nyugodj meg, itt vagyok. Jól átfagytál.

- Lehet.
- Még is mi történt?- kérdezte félelemmel hangjában. Tudtam, nem mondhatom el neki, miről is van szó, mi történt. Nem mondhattam el neki, mi történt abban a pincében ahol voltam. Nem tudhatja, mire készülök, mi a sorsom. Csak lassan közelebb hajoltam hozzá. Ajkaim ajkaira tapasztottam, s lassú, de annál érzékibb táncot jártam ajkain. Kezeit arcomra helyezte, közelebb húzva magához. Szinte lángolt testem az apró, de annál hevesebb csókoktól. Hirtelen olyan melegem lett. Pedig a víz már kezdett kihűlni. Aztán elválltak ajkaink és csak néztük egymást. Csak néztünk egymás szemébe. Abba a barna szempárba, szinte elvesztem, elkalandoztam, s szinte eltévedtem bennük.
- Ki kéne szállnod a kádból, meg fogsz fázni. – súgta az ajkaimba.
- Igazad van.
- Várj segítek – lassan emelt ki a kádból, és tett le két lábamra. Lábam remegett, alig álltam a lábamon. Megrogytam kissé. Ő rögtön elkapott. Testéhez simultam lassan, aztán a lábamra álltam, s próbáltam összeszedni magam. Egy óriási törölközött tett közénk, míg átöltöztem. Maga felé fordított.
- Mi történt? – kezeimet felsőtestére helyeztem, s mélyen szemeibe néztem.
- Semmi olyan, amiről tudnod kéne – fordultam meg és egy incselkedő mosolyt küldtem felé, és rohantam el előle, remélve, belemegy a gyermekded játékomba. Nem kellett csalódnom. Utánam rohant, s karomnál fogva elkapott. Aztán közelebb húzott magához, s nyakamat hintette be apró csókokkal. Szívem üteme kihagyott egy ütemet és egyre vadabb játékot kezdett odabent játszani. A vér az ereimben eszeveszett ütemben dübörgött. Szám kiszáradt, lábam meg-megremegett. Nyeltem egy nagyot, és hallgattam, ahogy a szavakat kínzó lassúsággal suttogja fülembe.
- Ha elfutsz előlem, be kell, cserkésszelek – hangja selymesen lágy, mézédes árnyalatokba burkolódzott, akárcsak Villi Vonka híres, mesébe illő csokoládéja.
- Állok elébe. De vigyázz, én erősebb vagyok, mint te – mondtam rejtelmes hangon.
- Ezt honnan veszed?- hangja ugyanúgy csengett, de a kíváncsiság felütötte fejét benne.
- Csak úgy tudtak elkapni engem, hogy megöltek. Akkor szerinted nem neked kéne a vadnak lenni és nekem a vadásznak? – a „megöltek” szóra hirtelen megmerevedett. Aztán ahogy folytattam a beszédet, kezdett felengedni,
- Büntess meg ! – a vidámság és a szenvedély egyszerre hallatszott hangjából.
- És mégis milyen büntetést szeretnél? – kérdeztem vele szembefordulva. Mélyen szemébe néztem, s vártam válaszát.
- Ilyet – csókolt meg szenvedélyesen. Aztán éreztem, ahogy a falnak nyom és még mindig nem válnak el ajkaink. Megmerevedtem a rám törő emlékektől. Visszaemlékeztem az utolsó ilyen alkalomra, az érzések, s az észveszejtő vágyra mely átjárta minden porcikámat. Úgy féltem, hogy bántani fogom őt. Nem viszonoztam a csókot, ha ez életem legnehezebb döntése is volt. Rögtön megérezte, azt, hogy megmerevedtem. Aztán szemembe nézett, és láttam a szemében a vágy apró szikráit kihunyni. Azokat a szikrákat, melyeket megkaphattam volna. Aztán az aggodalom, a szomorúság, és a szeretet. A tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, az okát kereste a reakciómnak.
- Ne haragudj rám. Ne haragudj… - suttogtam halkan, s hangom meg meg csuklott. Könnycseppek gördültek le arcomon.
-CCssssss – ölelt át hirtelen, magához volt, olyan szorosan, mint még soha. Erős lánynak tartottam magam, de ebben a pillanatban nem tudtam az lenni. Egyáltalán nem. A sok fájdalom súlya hirtelen rám nehezedett.  Halkan zokogtam tovább.
- Jól vagyok… jól vagyok… jól vagyok… - annyira magamba akartam verni, ezeket a gondolatokat, hogy észre se vettem Eric szavait.
- Semmi baj… semmi baj… - simitott végig fejemen többször is. Vígasztalt míg majdnem megnyugodtam. Aztán megszólalt:
- Mit szólnál egy kis vadászathoz? – értetlen pillantást kapott válaszul. – Egy kis tejberizs reggelire?
- Tejberizsvadászat? – elmosolyodtam, s nevetnem kellett ezen az aranyos ötleten. Mindjárt el is felejtettem mindent. Felemelt, s feltett a pultra. Aztán kinyitotta a hűtőt és minden hozzávalót, és neki állt a tejberizs készítéséhez. Én csak néztem, ahogy keveri, kavarja, aztán mikor már teljesen késznek láttam az ebédet az asztalra repítettem.

Beleültem ölébe, szemébe néztem, és megfogtam a lábost, mélyen a szemébe néztem még egyszer, s kanalammal nyúltam volna bele az edénybe, hogy táplálékozz jussak, mikor a szavakat kimondta. Azt a kérdést, amitől féltem, amire nem mertem válaszolni.

-    Mi történt tegnap?

-          Nem élvezhetnénk az életet, élhetnénk a perceknek, hogy végre újra együtt vagyunk, hogy annyi szenvedés után, a te öledbe ülhetek?

-          Nem. Nem lehet így. Nem hagyom, hogy megint elveszítselek. Nem hagyom,  mert képzeld ez a helyzet, hogy szeretlek, féltelek.

-          De nem kell féltened. Tudok vigyázni magamra.

-          Hát bocsásd meg, hogy én nem így vettem észre. Vadásznak rád, majdnem meghaltál 2-szer is. Szerinted nem vettem észre, hogy valami nem stimmel? Szerinted, nem féltelek, nem aggódom?!  Az álmaidtól félsz. Nem beszélsz róluk, és figyellek minden éjjel, látom mikor összerázkódsz minden élménynél,  mivel látom,az összes álmod. És jogosan féltelek nincs igazam?

-          Igazad van. De, mondom DE..- fordítottam tekintetét felém. – Nem akarok félni, félelembe élni. Csak egy kicsit el akarom ezt az egészet felejteni, egyszerűen fáj, érted?? Nem akarom ezt, és tudom, mi lesz a sorsom és a rohadt életbe, nem lehetne ez a nap csak a MIÉNK?? Ha nem tudnád, az azt jelenti, hogy te és én, együtt beszélgetünk, és szerelmeskedünk. Nem lehetne?

-          De igazad van. Attól még igenis féltelek.

-          Én is féltelek. Magamtól. Hallod magamtól, nem én vagyok a megfelelő választás. De tudom, hogy belehalnék abba, ha te nem lennél. Ha nem érinthetném arcod, ha nem veszhetnék el mélybarna szemeidben, ha ez nem lehetne ez itt előttem mind az enyém. – homlokomat neki döntöttem homlokának. Kutató tekintettel néztem rá, és kerestem a szemeibe, azt az érzést, amit látni szerettem volna.

-          Milyen sorsod?? Ha mit titkolsz előlem?? Mégis mi folyik itt?? – zárkózott lett hirtelen arca.

-          Semmi mackó. A sorsom az, hogy ha kell, azok mellett legyek, akiket szeretek. – hazudtam szemébe.

-          Mackó?? – kérdezte, kaján vigyorral gyönyörű arcán.

-          Igen. Mackó.

-          Mért pont mackó? Talán én húsos vagyok? – kérdezte nevetve.

-          Hát… - akadt fen szemei – NEM. De olyan édes vagy,  mint egy medve. Olyan szépek a szemeid. A mosolyod, és ha már itt tartunk szeretem, hogy ilyen magas vagy. A pici méreteimmel, olyan védelmezőek a karjaid. – fogtam meg ingjét, és lassan közelebb húztam arcomhoz. Egy csábos mosolyt és egy győztes pillantást villantottam felé és máris felderült arca.

-          Nah mi az, vadmacskapillantások? – kérdezte csábítóan, és egy flegma stílust keverve.

-          Most már vadmacska vagyok?

-          Nem „most már” hanem „mostantól” – kacsintott rám.

-          Ó igen? És egy vadmacska képes ilyenre? – hajoltam közel nyakához, lassan, érzékien csókoltam végig nyakát, kínozva őt. És mikor már majdnem elértem a füle tövét lassan belesuttogtam a nyakába.

-          Biztos vagy benne, hogy egy vadmacska karjaiban vagy?

-          Már nem. – vágytól rekedtes hangom megszólalt – Nem voltam pontos elnézést. Egy érzéki vadmacska inkább. –szinte hallottam, hogy belemosolyog a mondatba.

-          Lehet, igazad van.

-          Nem LEHET, hanem igazam van.

-          Ó igen? – elvettem előle a reggeli maradékot, amit beszélgetés közbe szorgosan elfogyasztottunk, és kihasználtam, az ing előnyeit. A mosogatóhoz sétáltam és elkezdtem mosogatni, de előre tudtam, nincs mosogatószer, ezért nyújtózkodni voltam kénytelen. És mikor már előre láttam, hogy ott sincs, kénytelen voltam lehajolni, hogy megnézzem a mosogató alatt. Lehajoltam, és lábaim mellett elnéztem, és láttam, hogy az én mackóm nagyon néz. Megráztam a fenekem. Hadd gerjedjen csak tovább. Jut eszembe, kösszi bátyó remek ötlet volt. Majd megköszönöm neki. Mikor megtaláltam a mosogatószer, „végre” nekiálltam a mosogatásnak. Hátam mögé kerültek és átkaroltak.

-          Ugye tudod, hogy a magánszámod elég izgató volt?

-          Tényleg? Nem rémlik, hogy bármi ilyen történt volna. – játszottam az érthetetlent.

-          Igen??  És így rémlik? – felkapott, rá helyett a pultra. ajkai gyorsam megtalálta az enyémet, és kutató kezei mindenem végigjárták. lábam ösztönösen köré kulcsoltam. Ajkait szinte, mint a vizet úgy kortyoltam. Attól féltem valahogy elfogy. Vágy vörös köde fölém szállt, a melegség elöntött, de mégis kivert a víz, mikor kezei átjárták teatájaimat. Minden részletet felfedezett, szinte vibrált a levegő. Szívem eszeveszett tempóba kalapált, ahogy hozzámért, ahogy megcsókolt, és a csokoládé mély illatát beszippantva elragadott az élvezet vonata. Beletúrt hajamba. Én még közelebb húztam magamhoz Őt, azt szerettem volna, ha az a pillanat nem múlik el soha. Az érzelmek vihara, a csókok hada és a vörös köd elöntött. A ingem kezdett először csak 1, aztán 2, majd három gombbal, lejjebb venni az eredetiből, és vészesen haladt, a lenge viselet felé. Mondanom sem kell, letéptem az anyagot, amit találtam Ericen és a csöndben megszólalt az anyag szakadásának hangja, és a nagy puffanás, amit a talajra érkezése okozott. Körmömet belémélyeztettem, hátába és szinte vártam, mikor üvölt fel a fájdalomtól. Ott csókolt ahol ért, és én is alig bírtam magammal. Felkapott, és mindent lesöpörve az asztalról ráfektetett. Kezdtem érezni, ahogy súlya felém nehezedik, ahogy megremeg a föld a vágyaim felett. Éreztem a lélegzet vételét minden pillanatban. A szíve dobogásának lüktetését, a tajtékzó vágyát, ahogy feszül a farmerja.  Belekapaszkodtam az asztalba, mert éreztem, hogy az angyal kerekedik vészesen el felettem. És mikor vállán megláttam a lilás foltot, amit én okoztam, és a sok karmolást, ahogy a vére lassan rám folyt, megmerevedtem. Csak voltam, mint egy fadarab. Koncentráltam, nehogy kárt tegyek benne. Bár elég nehéz volt. Nagyon nagyon nehéz volt. De megérezte a változást rajtam. Érezte, hogy valami baj van.  Lassan, a heves mozdulataim megnyugodtak, és bár szerelem ittasan feküdtem az asztalt markolva, a konyhaasztalon, félmeztelenül egy Adonisszal felettem,  más nem is jutott eszembe, csak az, hogy bánthatom is.

-          Bocsáss meg. – mondtam halkan, nem voltam képes ránézni. Fájt, mardosott a bűntudatom.

-          Mégis mi baj cica? –kérdezte elhűlve.

-          Bántottalak. –mondtam, elcsukló hangon. Az asztal markom alatt letört. –Pedig megígértem, hogy nem foglak.

-          Ezek? Ne viccelj. nagyobb ütéseket szoktam kapni.

-          De nem tőlem. – még mindig nem néztem rá. Nem voltam rá képes.  egyszerűen nem ment. Ha megláttam volna arcát, a végzet angyala elragadt volna magával, és nagyobb károkat okozott volna.

-          Vegyél, fel egy inget kérlek. - mondtam halkan.

-          De hát… - tiltakozott volna.

-          Mondom, vegyél fel egy inget. Kérlek. –utasítottam, és a kérlek szót lassan, nyújtottam el, halkan kérlelően mondtam.

-          rendben.

Lassan keltem fel miután elhagyta a helyiséget. Ráálltam lábaimra. Lassan nehezedtem az egyikről a másikra, és veszélyesen kerültem közel ahhoz, hogy összeessek. Aztán meghallottam egy hangot, Edem hangját.

-          Nah hugi, vadmacskába mentél át? – és mikor meglátott, ahogyan pultnak támaszkodom, és lefele bámulok, megfagyott. Odarohant hozzám, megfogott, a támaszom lett. És csak egy kétségbeesett kérdés hagyta el száját.

-          Mi a franc folyik itt??

13. fejezet

Sziasztok!
Hát ma elszántam magam az írásra, de ez lett belőle, egyáltalán nem lett jó, de úgy érzem tartozom annyival, hogy hozok egy fejezetet, ennyi idő után. Nem lett hosszú, sem jó, de remélem azért tetszik majd nektek. Hozok még jobb írást is, de jelenleg nem telik jobbra. A vége direkt függővég és elnézést érte, de nem bírtam ki :DD
Jó olvasást mindenkinek :DD
by Vivri

13. Fejezet – Karácsony egy kis csavarral

A szoba tele volt a banda tagjaival, s az önfeledt boldogság, a szeretet, a viszontlátás öröme belengte a szoba apró méreteit. A karácsony meghitt hangulata szinte nyugtató hatással volt mindenkire. Az ablakból lehetett látni, ahogy a fehér kis táncosok ezrei egységesen befedi a tájat, s az esti fényekbe burkolja az egész tájat.  A fahéj, és a narancs savanykás –de annál inkább kellemes- illata belengte a szobát, s mindenkire nyugtató hatással volt. Csajszi és Edem között az a bizsergés meg volt. Szinte kiéhezett pillantásokat küldtek egymás felé. Tony és Cassandra a veszekedés és a perverz beszélgetések terén voltak. Ian, mint örök szingli, egy üveg bor társaságát élvezte az estét. Míg David, Jensen, Nick, és persze Spenser nagy nevetések közt töltötték a karácsonyt.  Ecklair éppen a pezsgőt kutatta a hűtőben. Lassan mögé léptem, átkaroltam testét.

- Mit csinálsz? – kérdezte kuncogva. – Itt vannak a vendégek, és ha így folytatod, sajnos el kell küldenünk őket.

- Miért is ne? Te, én, s a fürdőkád, meg egy pezsgő. Nem is hangzik olyan rosszul vagy nem?

- Hát… meglehet… de mindent hallanak, amit mondunk, ugye tudod?

- Tisztában vagyok azzal, hogy egy vámpír társaság a közelben van, kik közül, az egyik a bátyád, s még egy van, aki a gondolatokat olvassa.

- Ennek örülök – nevetett egyet. Fordult velem szembe, és mélyen a szemembe nézett. – De most pezsgőbontás. –kiabálta el magát.

Csak kuncogni tudtam rajta. A polcról leszedtem a poharakat, hogy mindenki egy kis pezsgő adaghoz juthasson, mikor éles sikolyra lettünk figyelmesek. A poharak majdnem kiestek kezemből. 180 fokos fordulatot tettem, s megfordultam. Csajszi, Crystal nyakában. Crystal örömében sír, s egy kis cipőt szorongat. Odafordultam a megilletődött Taylorhoz, és csak annyit mondtam: Gratulálok öregem. Furcsán nézett rám, de mikor a kiscipőkre tévedt a szeme, teljesen lefagyott. Lassan azon voltam, hogy megnézzem a pulzusát, mikor Crystal odalépett hozzá, s gyengéden átölelte.

- Kisbabánk lesz? –kérdezte, kissé félve a választól.

- Igen kicsim igen. – Taylor felkapta a lányt s megforgatta a levegőbe. Aztán lassan a földre eresztette és egy szenvedélyes csókot nyomott ajkára.

- Hol az a pezsgő? –kérdezte boldogság dallamával a hangjában. A pezsgő dugója kipattant, a tartalmát a pezsgős poharakba öntötték. Mindenki felemelte poharát, koccintásra. A poharak halk koccanással összeértek, s mindenki megitta a tartalmát. Mindenki boldog volt, s örült. A meghitt hangulat, a szeretet s hát persze, hogy a kis párocskák együtt szeretnék tölteni, míg a szinglik, valami szeszes itallal töltötték a nap hátralévő részét. Mikor az emberek elszállingóztak, a szoba kiürült, Spenser és Ecklair beszélgetését lehetett még hallani a karácsonyfa alatt. Kacajuk betöltötte a szobát, s meghittség, szinte, kellemes volt számomra. Néztem, ahogy sötét haja ki van engedve, ül Spenserrel szemben és beszélgetnek. Aztán feláll, és a szobák felé veszi az irányt. Spenser is felkelt és lassan felém közeledett.

- Haver, tudod, ilyet nem mondok sok embernek, de te és a húgom, nagyon összeilletek. Sosem láttam ilyen boldognak, és mivel ennyire szeret téged, áldásom adom rátok. Látom te is szereted őt, és a boldogságotok útjába nem szeretnék állni. –mondta kicsit halkabban, de bátyi szigorral hangjában.

- Köszönöm Spenser. Én tényleg szeretem a húgodat. Nem okoznék neki fájdalmat. Azt szeretném, hogy boldog legyen.

- De ha bántod…

- Nyugodj meg, nem fogom. Előbb ölöm meg magam.

- Ajánlom is – kacagott föl. Aztán halk kopogást hallatszott az ajtó felöl. Vajon ki lehet az? Gyors léptekkel közeledtem az ajtóhoz. Lassan a kilincsre helyeztem kezem, s lenyomtam, kitártam az ajtót. Nem más állt az ajtóban, mint Ecklair. Sáros, szakadt ruhában, sérülésekkel testén. Megviselten. Az ütő is megállt bennem. Ha Ő itta van, akkor mégis kicsoda volt az, akivel egész eddig beszéltünk?

Összezavarodtam... segítsetek!

Sziasztok!

Nagyon régen írtam és ti is nekem… a 3 komment sem jött össze. Elgondolkodtam egy kicsit… minek is csinálom ezt? Mért kezdtem el? Először csak olvastam történeteket. Bíztattam őket a fojtatásra, de mikor elkezdtem írni sajnos ez abba maradt a nagytöbbségnél. Nektek írtam, mert kaptam ösztönzést és bíztatást.  De valami abba maradt… valami megváltozott… legalábbis a komik mennyiségét nézve. Nem tudom mi volt az… de tudom fejlődtem, csak is miattatok. Persze más is segítségemre volt, és köszönöm bétámnak a bíztatást és legjobb barátnőimnek is. Köszönöm minden kommentet legyen az jó vagy rossz. Köszönöm az összes kattintást, ami szívből jött. És köszönöm 22 rendszeres olvasómnak hogy van nekem még akkor is, ha nem kaptam olyan sok kommentet.

DE (most jön a rossz része) elgondolkodtam mi változott meg. Miért nem kapok kommentet? Mi változott meg ennyire? Mert sajnálom ezt az egészet… Azon gondolkodtam bezárom a blogot ha így fog folytatódni az egész… Én is elkapkodtam ezt a történetet. De próbának jó volt, és újabb történet írására ösztönöz. Sok dolog kavarog a fejembe és sajnos nem ez a történet… nem tudom, hogy folytassam-e. Érdekel valakit egyáltalán a történetem? Lezárjam egy fejezettel és kész? Vagy folytassam? Bezárjam a blogot? Összevagyok zaarodva... kitettem egy szavazást is... kérlek nyomj gombot érzésed szerint...

Köszönöm, hogy meghallgattatok… és KOMIZZZ ha teheted… Kíváncsi vagyok, ki hogy gondolja… köszönöm

by: Vivri

Díjak :DD

 Köszönöm szépen a Penna blogot vezető Csilinek és Szattinak. Ezzen a díjon osztozom ugyan Anna Wolf-fal de akkor is nagyon sokat jelent számomra. Ami ezzel a díjjal kapcsolatos, hogy írnom kéne egy könyvről, egy blogról. Ezt még be kéne pótolnom. Amit most nem fogok megírni.





A másik díjjat Rosabella-tól kaptam. Nagyon szépen köszönöm neki :D
Ami ezzel kapcsolatos:
Szabályok:Tedd ki a logót a blogodra!
Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
Írj magadról 7 dolgot!
Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Akiknek tovább küldöm:

• Fruzsi
• Mézes Csili
• Szatti
• Killa23
• Melanie
• Kata
• Moon Angel

7 dolog rólam:

• Utálom a valentin-napot
• ha játékról van szó (labdasportok:)) mindig a labda után megyek ilyen szempontból céltudatos vagyok
• sosem szeretem a könnyű dolgokat
• Virág az igazi nevem
• Utálom magamat fényképezni
• Kedvenc időtöltésem a rajzolás
• barna a hajam

Díj :D

Köszönöm Szattinak és Csili duónak ezerszer!

Sokat gondolkodtam kinek is küldjem tovább de végüis arra a döntésre jutottam, hogy most olyan személynek küldöm, akitől töbször is kaptam sok díjat. Ő nem más:

• Rosabella

A másik aki engem társ szerkesztőnek választott:

• Melanie

És egy blogra akinek nagyon megtetszett a története és e mellett mert remélem a férfi fő szerepő megtudja a lány titkát és újra összejönnek (nagyon remélem:)), szóval ösztönzés képpen is és nem csak e miatt hanem mert amúgy is megérdemli:

• Leander88

Mit kell tudnotok rolam:

1. Szemüveges vagyok
2. Kedvenc időtöltésem a rajzolás, írás, fotózás
3. Fotózni csak a külvilágot szeretem csak magamat sose. Barátnők és stb. De alig van egy kép amin én és a 2 barátnőm vagyunk. A trió majd változtat a helyzeten.

Egy mininovella

Sziasztok!

Már megint nem fejezettel jöttem. Szeretném mondani nektek, hogy Szatti és Csili párostól A pennát a kézbe, igen is írok ha írni akarok blogon díjat nyertem. Ezért a mini novelláért. A nyereményem egy vendégbejegyzés és természetesen egy díj amit ki is tettem a blogra. ha valakit érdekel nyugottan olvassa el. Remélem tetszeni fog nektek és esetleg megejtetek egy tetszik gombot vagy akár kommentet is. Ha viszont szeretnétek és több visszajelzés is lesz, meglephetlek titeket több mininovellával. Eyg kicsit kísérteties zenét választottam hozzá de remélem tetszik.

További szép napot nektek

Mininovella:

A fekete özvegy

http://www.youtube.com/watch?v=NoooscPFiyc&feature=related

"A bálterem óriás méreteit az öltönyös, frakkos, felfújt hólyagok, pökhendi uraságok, sznob hercegek sokasága töltötte be kísérőikkel, fennhéjázó asszonyokkal, felhúzott orrú hercegnőkkel, és elkényeztetett fruskákkal. Hogy lehetséges az, hogy ilyen szép báltermet csak ilyen borzalmas alakok töltötték be, akik a teát felemelt kisujjal iszák, egymásnak eljátsszák, hogy „szia, úgy örülök neked” miközben igazából arra gondolnak „bárcsak belefulladnál egy kanál vízbe”, vagy finom bort szürcsölgetnek és mindenkihez van egy „kedves” szavuk? Soha nem értettem ezt. De ez az este koránt sem volt átlagos… akkor mért mesélném el nektek? Egy hölgy tipegett le a lépcsőn. Gyönyörű vörös ruhája volt, mely kiemelte, egyedivé tette a tömeghez képest. Falfehér bőre szinte rikított, szájához képest mely vérvörös árnyalatban pompázott. Göndör fürtjei finoman omlottak vállára és minden egyes mozdulatnál –akárcsak a rugó- megmozdult. Lefele tartott bele a szürke egyéniségű tömegbe. Szívem dallama szinte felharsant, lélegzetvételem kihagyott, és szívem mélyén azt kívántam: bárcsak hozzám tartana! Rám nézett, egy ördögi mosolyt küldve felém megfordult, és kifele sétált. A tömegen átfurakodva –a megjegyzéseket elengedve a fülem mellett-, mint akit megbabonáztak rohantam utána. A déli folyosón végigment hangtalanul. A gyönyörű oszlopsorral és a tökéletes freskókkal mit sem törődve csak elszántan ment tova a folyóson. Engem valami rossz érzés fogott el, de a vörös köd elnyomta, és mire rádöbbentem késő volt…

A folyosó kísértetiesen volt gyönyörű. Az óriási ablakokon az este mámoros fénye festett rémalakokat az így is csicsás, de mégis egyedi falra. Egy határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, és beléptem abba a régi bálterembe, mely kísértet históriákról volt híres. De csöppet sem zavart hisz az a gyönyörűség mely a hölgyből áradt elvakított. Megbűvölten léptem a bálterem közepére. Ez is egy terem volt a hatalmas kastély több ezer terméhez képest. A csillárban a gyertyák sokasága adott valamennyi derengést a szoba finom aranyozott tónusainak. A hölgy akárcsak egy lesbe álló vadmacska közeledett szép lassan hozzám, azzal az elragadó mégis ördögi mosollyal. 

- Oly rég vártam erre a találkozásra Uram. Megtisztelő, hogy követett és most engem boldogít jelenlétével. - behízelgő hangja, nyájas tónusokkal keveredett és szinte mézédes árnyalatba burkolódzott.

- Én részemről a megtisztelés, hogy tartott annyira jónak, és engem választott az 1000 frakkos közül. - arcunk egy centiméterre volt egymástól. Vártam, hogy tiltott gyümölcsnek számító ajkai az enyémhez érjenek. A féloldalas, elégedett mosollyal nyugtázta válaszomat és sikerét. Hálójába belegabalyodtam, s nem tudtam kiszabadulni. Nyaki ütőeremet végigsimította mely a szárnyak könnyed, légies érzéséhez lehetett volna hasonlítani, de a női alakban nem volt egy csöppnyi jóindulat sem ezzel a mozdulattal kapcsolatban, de erre csak később jöttem rá... Mert aki előttem állt maga volt a fekete özvegy…

- Tudod nem kéne ennyire megbíznod mindenkiben. – abban a pillanatban azt hittem meg akar csókolni… de nem ez történt. A szemfogai megnyúltak, és a gyertyák halovány fényében megvillantak. Bele mélyesztette őket vállamnak abba a szegletébe ahol a legtöbb és legfinomabb számára éltető nedűt remélte.

Mert a prófécia beteljesült…"

By Vivri

Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre. Csak hát nem mindegy hogy ez a változás jó vagy rossz. Nem igaz? Mert az én unalmas életem hatalmas fordulathoz ért. Én is egy voltam a fennhéjázó alakok között… de halálom napján nem érdekelt túlságosan. Megtanultam az élet csak akkor szép, ha csak egy percre is tudsz önfeledtül boldog lenni. Mert ebben a pillanatban haszontalan életem kitaposott útja a végéhez ért és egy válaszút felé vitt engem. De soha ez életben nem gondoltam volna, hogy az én rossz döntésem –a halálom- mindenkinek az életébe fog kerülni… 

12. fejezet

Hát kedves olvasók!

Itt az új fejezet! Elküldöm nektek javítás nélkül. Miért is?  Mert a rendszeres olvasóink száma 16-ra bővült, Myra-val és természetesen kommentárokat is kaptam minek nagyon örülök! Köszönöm dikkának, Nikinek és Enikőnek a véleményeket! Most is 3 komment után fogom hozni a frisset és remélem erre is lesznek jelentkezők.

Ezt a fejezetet dikkának, Nikinek, Enikőnek és mellette Myrának ajánlom  és minden kedves olvasómnak, függetlenül attól, hogy tetszett-e neki vagy sem! És megkérnélek titeket, hogyha tetszett, nem tetszett vagy az elmegy, gomb közül nyomjátok meg valamelyiket, ha lusták is vagytok írni! Köszönöm! Egy kis hangulat javítót is hoztam nektek. Ha gondoljátok halgassátok meg!:D

Hát, aki abban reménykedett, hogy meghalt Ecklair… az most nagyot tévedett!

Jó olvasást! :DD

12. fejezet – A csalódás mámora avagy a remény

Katy Perry-ET

A fény, a szinte ijesztő nyugalom, elöntötte agyamat, s a súlytalanság okozta öröm szinte szédületes volt. Minden fehér volt, vakító fehérség, még egy koszfolt sem volt a fehér vászonhoz hasonlító táj –ha lehet így nevezni- könnyed, tiszta, fakult színeihez. Semmi nem volt ott, de mégis nyugodt voltam, boldog. De sajnos felocsúdtam abban a percben mikor két hideg kéz a bokámat megbilincselve markolta meg. Lefele húzott, bár nem tudtam mi van lefele, de biztos nem olyan kellemes, mint a fehérség-gondoltam. A kép változott a vakító fehérséget egy vészjósló feketeség váltotta le. Minden kifakult szín most a színskála legsötétebb színébe burkolódzott, növelve a kontrasztot a két világ színei között. Aztán megálltam, szinte lebegtem a semmiben. A fájdalom rám talált és nem hagyott békét nekem. Lábaim a rám nehezedő súlytól összerogyott. Kezemen támaszkodva próbáltam a rám törő fájdalmakat csillapítani. Ezt soha nem engedhettem meg magamnak. Mindig elfojtottam magamban, soha nem mutattam ki, de bátyám mindig tudta, hogy fáj. Mégsem szólt egy szót sem, csak átölelt és próbált megnyugtatni. Soha nem szerettem, ha sajnálnak, ha miattam aggódnak, ezért inkább hagytam, hogy abban a tudatban legyenek, minden rendben, de így is előfordult, hogy valakit nem tudtam becsapni. Egy hűvös érintés miatt tudatosult bennem, nem vagyok egyedül. A hideg kíséreties kezek érintése a szárnyak finom suhogásához lehetett volna hasonlítani, végig pásztázta fejemtől kezdve a gerincem minden szegletét, mardosó lángnyelveket hagyva minden gyengéd érintése után. A láthatatlan tűz szinte mardosta minden porcikámat készen állva arra, hogy egy óvatlan pillanatban elevenen bekebelezzen. De csak átjárta a lángok által okozott irdatlan fájdalom, minden porcikámat, mely inkább pokolra emlékeztetett mintsem kómás állapotra. A csontjaim óriási reccsenésekkel a helyükre kerültek, a vérzés elállt.  A égés abba maradt és szinte megkönnyebbülés volt minden porcikámnak. Felnéztem. Kerestem azt a személyt ki begyógyította sebeim nagy részét, de sajnos meg kellett lepődnöm. Az előttem álló alakról soha életemben sem kívántam vagy esetleg megkockáztatom azt a tényt, hogy nem számítottam volna. De most mégis ő volt itt és baljós alakjával szemben találtam magam mely szinte egy pofonnal is felért!

-          Köszönöm-mondtam neki.

-          Szívesen- mondta.

-          Miért mentettél meg?- kérdeztem kicsit megilletődve.

-          Mert nem volt itt az ideje. És saját magadnak kell úgy döntened, hogy feláldozod magad. Ez a legenda része. Csak a tízedik áldozat után…- baljós alakja, incselkedő, szinte úrias járása rosszban sántikálok jelzőt vonta maga után.

-          Hol fogok ébredni?

-          Ha minden igaz, Eric ágyában. Én mondom, jó pasi! Csoda, hogy még nem bújtatok ágyba!

-          Féltem őt! Nincs még egy belőle és túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy önző legyek!

-          Mit lacafacázol? Ez csak egy pasi! Több száz is van belőle! A másik tény meg az, hogy egy pasi se ér ennyit! Nem érnek annyit, hogy rájuk pazarold minden szeretetedet!!

-          Ő más! Ő nem egy pasi! Ő A PASI!

-          Jajj!! Hát ilyet! Most sok különbség van az A és az EGY között!- monta gúnyolódva.

-          Igen is!! Ő nem egy pasi a többi közül! Ő az a pasi, akit szeretek!

-          Hát elismerem ő az a pasi, aki tényleg szeret. Ne pocsékold el kis csaj!!

-          Mióta vagy ilyen kedves??

-          Na ez fájt!! De mint mondtam, Én egyszer olyan leszek, mint TE! És Te olyan leszel, mint ÉN! Szóval egyre jobban hasonlítunk majd az idő múlásával! Egyek leszük! Össze gyúrnak minket! És jegyezd ezt meg jól! Nem szeretem ismételni magam.

-          Rendben. –aztán szép lassan, homályosult az előttem álló Végzet Angyal és szinte ólmos súlyú szempilláim kinyitódtak.

/Eric szemszög/

Felkeltem az ágyból. A tudat, hogy meghalt, még mindig nem jutott el az agyamig. A holteste még a kanapén hevert.  Emlékeztem utolsó szavaira. - Ne sírj kedves. Szeretlek! Mindig is szerettelek! Ezt ne felejsd el! Örökké szeretni foglak. Arra, hogyan könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt.  - Nem Hagyhatsz itt!! Szükségem van rád! Ne add fel! Hallod! Szeretlek! Ne csináld ezt velem! Könyörgöm ne hagy itt! Nem, nem halhatsz meg!  Az eső finom kopogására, mely finom lepelként fedte a tájat. Arra, hogy egyszerre sírtam az esővel. Mindenki megilletődve nézte a karjaimban fekvő személyt. Minden mondat, minden emlék elevenen élt bennem. Emlékszem zöld színű szemeire, melyek oly sokszor, fürkésztek engem, arra, hogy ha átváltozott milyen koromfekete lett szemének árnyalatai. Emlékszem a makacsságára, mikor elment egy ággal a vállában. Emlékszem arra a csalódottság halvány kísértetére a szemében. - Ha annyira… fontos vagyok neked… vagy nektek… akkor nem hazudtatok volna. A kiáltására mely az egész erőd megrengette, a sikolyokra az üvöltésre, mely az ág kihúzása okozott. Arra az estére mikor ő a karjaimban volt. Arra mikor az utca kellős közepén megcsókolt, arra az izgalomra, mi akkor elfogott. A vágyra, mely elborította agyam, minden egyes érintése után.  A reggelre mikor a kiskutyát behelyezte a kosárba és a pólója az alsóneműje széléig felcsúszott. Arra mikor az almákat pucolta. Arra a mondatokra, mikor ott hagyott és annak a jelentése késként hatolt szívem legkisebb szegleteibe, kitöltve a szerelem helyét. - Tudod én, nem szeretlek. Csak egy munka voltál számomra. Egy munka. Semmi több.  Azokra a pillanatokra mikor a bárban volt. Mikor csábítania kellett. Arra a féltékenységre mely akkor elemeibe bekebelezett. Arra a csínos ruhára melyet erre az alkalomra vett föl, arra a ruhára mely nem takart jóformán semmit se belőle. Aztán a melltartós alakja ugrott be mikor a bár előtt állt és Filip teste felett visszanézett ránk. Arra a meg nem magyarázható vágyra melyet még soha sem éreztem. A dühére, arra, ahogy püfölte mellemet, arra, ahogy Tonyt kiosztotta. Minden dologra, ami vele kapcsolatos. Nem tudtam rá nézni, túlságosan fájt! Kitépték tövestül a szívemet. Aztán szép lassan belebújtam a papucsomba és előre tettem meg egy két lépést, annak tudatában, hogy a konyha felé igyekezek és egy pohár wisky társaságában fogom tölteni a napomat, hogy könnyítsek a fájdalmimon, mikor halk neszt halottam a másik helyiségből. Hangtalanul elővettem az ajtó mögül az ütőt, melyet mindig ott tartottam. Kutattam utána, a finoman kidolgozott markolat után, mely tölgyfából készült, mit édesapám gondosan faragott ki a 15-dik születésnapomra. Mikor megéreztem a fa finom, lakkozott végét, megmarkoltam és hangtalanul a nappaliba mentem. Az ablakkattanással becsukódott, ez volt az első hang. Bár a szürkület titokzatos leple befedte az apró szobában található tárgyak mindegyikét, titokzatos derengést adva az ott egyenesen elhelyezkedő bútorok hadának. Halk léptekkel haladtam előre. Nem láttam, de mégis jól tudtam mi hol van. Kb. 1 méterre tőlem van a kanapé, mely csoki barna szívű bőrhuzat fed, és melyeken általában vajszínű és krémszínű, világosbarna puha szövetű párnák helyezkednek el. De ma egy holtest fekszik rajta. Vagyis elméletileg annak kéne feküdnie...  A kanapéval szembe egy plazma tv helyezkedik el és a falon egy ablak. Az ajtót melyen kijöttem két könyves szekrény zárja körül. A kanapé mögött 1,5 méterrel az angolkonyha található, és valahol abban az 1,5 méter közötti távolságban található a betolakodó. Halk léptekkel közelebb mentem hozzá. Megkocogtattam a vállát, és mikor nézni akart volna felém meglendítettem az ütőt felé... De ő egy határozott mozdulattal elkapta, kicsavarta kezemből, és egy mozdulattal nyakam alá nyúlt, a szoba másik felébe hajított...

   A kanapén feküdtem. Hol vagyok? Mi történt? Körbenéztem. A kanapé mellett egy sziluett rajzolódott ki. Két apró kéz enyémet ölelte körül. Felnéztem rá. Ecklair volt az. Aggódó arca, mely engem fürkészett. Nem értettem. Most hallucinálok? Ez nem lehet! Ő halott! Hogy lehet ez??

-          Jól vagy?- kérdezte aggódó hangon.

-          Igen… vagyis azt hiszem- mondtam egy kicsit kábán.

-          Hál’ Istennek! Azt hittem valami bajod esett. Nem akartam. Ösztönös volt ez a mozdulat. Ne haragudj.

-          Semmi baj. A mennyben vagyok?

-          Hmm?

-          A mennyben vagyok?- csilingelően fel nevetett. Milyen régen hallottam nevetni! De jó érzés! Olyan meleg, kellemes.

-          Nem!

-          Akkor te…

-          Élek!- Magamhoz öleltem. Jó szorosan. Nem engedtem. Egykét könnycsepp végiggördült arcomon. El sem hiszem. Beszívtam a cseresznye illatát mely belőle áradt és a cseresznyefák táncsoló kis tündéreire emlékeztettek, ahogy a tavaszi szél finoman belekap és tovaröppenti a virágok százait, virágesőt hozva maga után a május végi unalmas percek színpalettáiba. Olyan jó érzés! Ezt szerettem volna! Végre itt van mellettem. Leírhatatlan érzés fogott el. Szerettem teljes szívemből. Megcsókoltam mézédes ajkait. Két kezem közé vettem arcát, mélyen szemébe néztem.

-          Azt hittem meghaltál. Azt hittem ennyi, és én is utánad halok! Hogy ennyi volt, nem térsz vissza soha többet. El sem tudod mit éltem át mikor utolsó perceidet karodban töltötted.

-          Igazad van, nem tudom.

-          Hogy lehet az, hogy nem abban a ruhában, vagy mint tegnap?

-          Ebben voltam.

-          Nem! Nem ebben!

-          Most tényleg ezzel fogysz foglalkozni?

-          Igazad van. Inkább meséld el mi történt, hogy lehetséges az, hogy itt vagy?- akarom egyáltalán tudni? Már mindegy feltettem a kérdést. Utána nyúltam ölembe húztam, átkaroltam.  Ő felém fordult. Szemei most halványkék színekben pompáztak. Mi történt? Ő tényleg Ecklair? Valami nem stimmel vele!- mondta a reális felem, míg a másik azt mondta: Ő Ecklair! itt van! Örülj neki hogy él! Talán a reális felemre kéne hallgatnom? Nem! A másiknak van igaza! Itt van és csak az a fő! De milyen buta is voltam…

-          Nem mindegy az? Itt vagyok! Csak ez a fő nem? Itt vagyok- nem akartam ennyiben hagyni, de nem tehettem mást. Vagyis hát tehettem volna, de nem akartam, nem igazán akartam tudni mi történt. Nem akartam elveszíteni ÚJRA.

11. fejezet

Sziasztok!
Hát itt az új fejezet! Igen tragikus lett, ehez kétség sem fér de remélem nem téveszt meg benneteket. Remélem tetszik!
És mondom nektek 3 azaz 3 komment után hozom az újat és ha nem gyűlik össze sajna nem tudjátok meg mi történik Ecklairral!  Ennyit fűzök csak hozzá! Ezt a fejezetet manok.a-nak ajánlom és minden kedves olvasómnak!
u.i.: Ne felejsd a kommentet! Nem lesz új külömben!

11. fejezet- Egy angyal utolsó tolljai

  /Ecklair szemszög/

Egy emeletes ház tetején ültem. Csak néztem a tájat. Már régóta itt ülök, és csak nézem a várost. 2 napja történt hogy elmentem. Azóta is a kínokkal küzködök. Mért vidám minden? Mért nem szenved velem a természet, mért kell ezt elviselnem? Mi lett volna, ha nem mondom ki neki azokat a szavakat? Karjaiba zártam volna őt örökre? Boldogan éltünk volna tovább és életünk végén az a bizonyos mondat hangzott volna el? Boldogan éltek, amíg meg nem? Lett volna gyerekünk? Elvett volna? Vagy egyáltalán bántottam volna? És a legfontosabb kérdés mi megfogalmazódott bennem: Szeretett? A tömbházak óriásként magasodtam a járókelők felé. Az utcákat az eső monoton kopogása burkolta körül. Az emberek kezében sokszínű esernyők díszelegtek. Egy piros egy sárga, egy párducmintás, egy zöld egy kék, virágmintás pöttyös és mindenféle absztrakt minta díszítette azokat. Egy kislány micimackós esernyőben, lépdelt piros gumicsizmájában, sárga esőkabátjában. Élvezte az esőt. Egyik pocsolyából a másikba ugrált. Szőke fürtjei két copfba voltak fonva melyet díszes szalag fogott össze. Vidáman ugrált tova édesanyja kezét fogva. Mosoly ült az arcán. Milyen boldog volt! Milyen ártatlan! Semmit sem tudott az életről. Nem csalódott még soha. Ez milyen jó! Semmi gond semmi bánat csak élsz a saját elvarázsolt világodban. Boldogan. Aztán a nap előbukkant. Arcomat megvilágítva. De még ez sem segített a bennem növekvő kínokon. Mozgást hallottam magam mögött. Egy ember volt az. Felkeltem és osonva lépkedtem tovább. Benzinnel leöntötte a betont. Tüzet gyújtva felgyújtotta a lobbanékon folyadékot. Egy rózsát ejtett le elé és egy kést elővéve leült egy hejre. Várt valakire. De kire? Én is vártam. Órámra néztem. 11:35 2010. dec. 23. 23.-a???? Ma kell találkoznom azzal a pasassal. Mit is mondott hol? A bátyám átváltozásának helyén. De az itt van! Vagyis pontosabban ott ahol a pasi ül. Akkor ő rám vár. Éfélig van 25 percem. De mit akar azzal a késsel? A férfi nagyon ismerős volt. De honnan? Csak néztem őt. Olyan volt mint akit elbűvöltek. Egy szoborra hasonlított inkább mint emberre. Mereven nézett előre üveges szemmekkel. Nem pislogott csak ült. Mikor 11:40 ütött az óra felállt késsel a kezében, rám pillantott. Csuklóján az én jelem díszelgett. Az én jelem és az övé egyszerre villant meg az éjszaka fényében. Az eső szakadt de én így is láttam hogyan szívéhez emeli a kést, öngyilkosságra készen. Mikor már majdnem leszurta magát gondolataimmal jó messzire hajítottam a kést. Elé léptem. Ő mit sem törődve semmivel lenézett a ház oldalán, levetette magát. Én sem késlekedtem nekifutásból levetettem magam a ház tetejéről.

/Eric szemszög/

Köszönés nélkül berontottam a lakásba. A nappaliban mindenki ott volt. Rossz érzésem volt, de akkor sem tudtam mi történt. Szerelmemet és egyben minden fájdalmam okozóját kerestem a tömegben de nem talátam. Edem kezét Csajszi vállára téve állt a konyhapult előtt, nyugtatgatta az ideges lányt. Cassandra az egyik széken ült az asztalnál elégedetten itta az italát, lábait lomhán az asztal tetején pihentette. Nick és Jensen a leptop előtt pötyögtek valamit, míg Taylor és Crystal a térkép előtt állva kerestek valamit. Spenser szinte élőholtként járt fel alá, idegességében kezeit tördelte. Vámpír és emberi sebességet felváltva rótta idegességének köreit. Egyszer kétszer hajába túrt, és valami olyasmit hajtogatott "Ez nem lehet igaz!" Ian pedig egy kártya lapot tartva kezében pörgette azt az ablak előtt. Mikor ideértem mindenki felém kapta tekintetét. Mi a franc folyik itt? Néztem Taylor felé.
- Eltünt - mondta. Tudtam kire érti. Olyan voltam, mint egy üres csigaház mit ez imént hagyott magára tulajdonosa. Akiből a csiga lomhán eloldalgott és csak egy nyálcsíkot hagyva maga után. Csak az emlékeket. örülnöm kellett volna ennek a hírnek, de nem tudtam. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha nem látom, de tévedtem. Csak még rosszabb volt. Ez olyan, mintha nem is létezett volna. De mért tűnt el? Mért nem él tovább az életét tovább, ha nem szeret? Mert ezt ő maga mondta. Csak egy munka voltam neki. Akkor mért tűnt el? Nem érdekel senki és semmi odarontottam a térkép elé és gondolkodni kezdtem. 2 napja ment el hova tűnhetett?
- Hányadika van ma?- Kérdezte Edem.
- December 23. De nem mindegy az neked? - kérdezte Crystal idegesen.
- Nem! Mert akkor beszéltük meg hogy találkozunk azzal a pasassal. Aki álmában beszélt vele. A találkozó helye Spens átalakulásának helye. Éfélkor kell oda érnünk - mutatott a helyre a térképen. Tudtam hol van. Kínok u. 13. a 10 emeletes ház tetején.
Ránéztem Edemre. Igaza van. Oda kell mennünk. Órára pillantottam. 11:59. 1 perc és éjfél. Sietnünk kell. Mindenki sietett felvette kabátját és mentünk is. Vagyis csak mentünk volna. A kakukkos óra 12 órát mutattott, és hangos kakukkokkal törte meg a szívverésünk monoton csendjét. A melettem álló Spenser egy óriásit felkiáltott. Összeesett. Fájdalmakkal küszködött. Elkaptam. Karjaimban szenvedett tovább. Nem értettem mért van ez. Aztán elfúló hangon csak annyit mondott: Ecklair. Ebből már értettem, hogy nagy bajban van. Oda lépett hozzám Ian. Átvette tőlem.
- Menj mentsd meg őt - mondta és én egy percet sem késlekedve rohantam Edemmel az oldalamon a kijelölt helyre.

  /Ecklair szemszög/

Zuhantam lefelé. A férfi karjait elkapva szárnyim utat törtek maguknak pólómon. Nem zuhantunk tovább. Lebegtünk. Lassan felfele vettem az irányt. De a férfi nem hagyta magát. Vagdalódzott. Ütött engem. Aztán mikor azt hittem minden rendben elővett egy kést azzal kezdte vágdosni karomat. Vérem kiserkent, arcába hullott. De nem elégedett meg ennyivel. Szárnyamat vette kezelésbe. Már a tetőnél ledobni készültem a férfit mikor a jobb szárnyamba belevágott. Megcsonkította azt. A férfi a tetőn maradt. Leszurta magát minden igyekezetem ellenére. Egy kézzel tartottam magam, de sajnos nem sokáig. A mélybe zuhantam. Szárnyam nem mozdult. Csak láttam magam az ablakokban. Láttam testem lezuhanni. Az emeleteket számolva vártam mikor jön a vég. 8. emelet- bárcsak elmondhattam volna nekik hogy sajnálom 7. emelet- bárcsak elmondhattam volna nekik hogy szeretem őket 6. emelet- bárcsak tudnám ki volt az ki ezt tette velem 5. emelet- bárcsak nem sodortam volna veszéjbe őket 4. emelet- bárcsak a bátyám nem élte volna át fájdalmaimat 3. emelet bárcsak nem bántottam volna őket 2. bárcsak visszaszívhatnám minden mondatot amit Ericnek mondtam 1. szeretlek Eric! Óriási zajjal értem földet. A kínok elviselhetetlenek voltam. Gerincembe markoló fájdalmak nem múltak. Arcomat az eső mosta. Minden egyes érintés szinte megnyugtató volt. Karom vérzett. Szárnyam csonka. Karjaim és lában kicsavarodott pózba helyeszkedett el. Bordám törött. Fejem alatt egy meleg kellemes folyadék folyt. A halálomon voltam. De valami nem hagyott meghalni. Nem engedte hogy feladjam. De ezt a fájdalmat nem kívántam senkinek. Borzalmas kínokat éltem át. Szinte segítségért kíáltottam. De egy hang sem jött ki számon. Csak a percek vánszorogtak ólóm lábakon. De legalább nekik könnyebb lesz! Nekik nem kell miattam agódniuk! Nem lesz probléma velem. Majd szép lassan elfelejtenek és élnek tovább. Csak egy múló emlék leszek számukra. Egy kósza gondolat. Mintha nem is éltem volna életemben. Egyedül voltam gondolataimmal és a mardosó fájdalommal. De ettől féltem legjobban. Attól hogy egyedül halok meg. De jobb így! Nem kívántam senkinek azt hogy az én halálomat nézze végig tehetetlenül, sírva. Nem akartam hogy sajnáljanak. Nem akartam hogy az aki tart a kezében tehetetlenségében a büntudat mardossa. Jobb így meghalni mint csak egy nagycsaládban más társaságában elhagyni ezt a világot. A fájdalom nem múlt, a kaszás nem jött csak az eső esett tovább. Mért kínzol? Mért em hagysz megnyugodni? Elmenni erről a világról? A csillagos eget néztem tovább. Mért nem érem el? Mért kell nekem itt lennem? Mért nem esik le egy csillag? Mért nem jelez nekem hogy hamarosan én következem? Az ég szinte a legjobb helynek számított ebben a pillanatban. Rohanó léptek zaját hallottam a közelből. Felém tartottak. Eszméletem egyre jobban vesztettem el. Mért pont most? Mért nem 5 percel ezelőtt mért kínzol? Mit vétettem ellened? Aztán fölémmagasodott egy arc. A legszebb arc a világon. Kaptam egy utolsó esélyt az élettől. Csak annyit hogy bocsánatot kérjek tőle. Elmondhassam neki hogy szeretem. De nem akartam ezt a lehetőséget annak árán hogy utána karjaiban halok meg. Mert Eric volt az ki fogott karjaiban tartott. Arca elgyötört volt. Egy könnycsepp gördült végig arcán. Szörnyű volt így látni. Csak annyit mondtam neki:
- Ne sírj kedves. Szeretlek! Mindig is szerettelek! Ezt ne felejsd el! Örökké szeretni foglak - aztán egy utolsó mosolyt küldve felé szemem lecsukódott. Aztán egy óriásit dobbant sajgó szívem és megszünt dobogni.