12. fejezet

Hát kedves olvasók!

Itt az új fejezet! Elküldöm nektek javítás nélkül. Miért is?  Mert a rendszeres olvasóink száma 16-ra bővült, Myra-val és természetesen kommentárokat is kaptam minek nagyon örülök! Köszönöm dikkának, Nikinek és Enikőnek a véleményeket! Most is 3 komment után fogom hozni a frisset és remélem erre is lesznek jelentkezők.

Ezt a fejezetet dikkának, Nikinek, Enikőnek és mellette Myrának ajánlom  és minden kedves olvasómnak, függetlenül attól, hogy tetszett-e neki vagy sem! És megkérnélek titeket, hogyha tetszett, nem tetszett vagy az elmegy, gomb közül nyomjátok meg valamelyiket, ha lusták is vagytok írni! Köszönöm! Egy kis hangulat javítót is hoztam nektek. Ha gondoljátok halgassátok meg!:D

Hát, aki abban reménykedett, hogy meghalt Ecklair… az most nagyot tévedett!

Jó olvasást! :DD

12. fejezet – A csalódás mámora avagy a remény

Katy Perry-ET

A fény, a szinte ijesztő nyugalom, elöntötte agyamat, s a súlytalanság okozta öröm szinte szédületes volt. Minden fehér volt, vakító fehérség, még egy koszfolt sem volt a fehér vászonhoz hasonlító táj –ha lehet így nevezni- könnyed, tiszta, fakult színeihez. Semmi nem volt ott, de mégis nyugodt voltam, boldog. De sajnos felocsúdtam abban a percben mikor két hideg kéz a bokámat megbilincselve markolta meg. Lefele húzott, bár nem tudtam mi van lefele, de biztos nem olyan kellemes, mint a fehérség-gondoltam. A kép változott a vakító fehérséget egy vészjósló feketeség váltotta le. Minden kifakult szín most a színskála legsötétebb színébe burkolódzott, növelve a kontrasztot a két világ színei között. Aztán megálltam, szinte lebegtem a semmiben. A fájdalom rám talált és nem hagyott békét nekem. Lábaim a rám nehezedő súlytól összerogyott. Kezemen támaszkodva próbáltam a rám törő fájdalmakat csillapítani. Ezt soha nem engedhettem meg magamnak. Mindig elfojtottam magamban, soha nem mutattam ki, de bátyám mindig tudta, hogy fáj. Mégsem szólt egy szót sem, csak átölelt és próbált megnyugtatni. Soha nem szerettem, ha sajnálnak, ha miattam aggódnak, ezért inkább hagytam, hogy abban a tudatban legyenek, minden rendben, de így is előfordult, hogy valakit nem tudtam becsapni. Egy hűvös érintés miatt tudatosult bennem, nem vagyok egyedül. A hideg kíséreties kezek érintése a szárnyak finom suhogásához lehetett volna hasonlítani, végig pásztázta fejemtől kezdve a gerincem minden szegletét, mardosó lángnyelveket hagyva minden gyengéd érintése után. A láthatatlan tűz szinte mardosta minden porcikámat készen állva arra, hogy egy óvatlan pillanatban elevenen bekebelezzen. De csak átjárta a lángok által okozott irdatlan fájdalom, minden porcikámat, mely inkább pokolra emlékeztetett mintsem kómás állapotra. A csontjaim óriási reccsenésekkel a helyükre kerültek, a vérzés elállt.  A égés abba maradt és szinte megkönnyebbülés volt minden porcikámnak. Felnéztem. Kerestem azt a személyt ki begyógyította sebeim nagy részét, de sajnos meg kellett lepődnöm. Az előttem álló alakról soha életemben sem kívántam vagy esetleg megkockáztatom azt a tényt, hogy nem számítottam volna. De most mégis ő volt itt és baljós alakjával szemben találtam magam mely szinte egy pofonnal is felért!

-          Köszönöm-mondtam neki.

-          Szívesen- mondta.

-          Miért mentettél meg?- kérdeztem kicsit megilletődve.

-          Mert nem volt itt az ideje. És saját magadnak kell úgy döntened, hogy feláldozod magad. Ez a legenda része. Csak a tízedik áldozat után…- baljós alakja, incselkedő, szinte úrias járása rosszban sántikálok jelzőt vonta maga után.

-          Hol fogok ébredni?

-          Ha minden igaz, Eric ágyában. Én mondom, jó pasi! Csoda, hogy még nem bújtatok ágyba!

-          Féltem őt! Nincs még egy belőle és túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy önző legyek!

-          Mit lacafacázol? Ez csak egy pasi! Több száz is van belőle! A másik tény meg az, hogy egy pasi se ér ennyit! Nem érnek annyit, hogy rájuk pazarold minden szeretetedet!!

-          Ő más! Ő nem egy pasi! Ő A PASI!

-          Jajj!! Hát ilyet! Most sok különbség van az A és az EGY között!- monta gúnyolódva.

-          Igen is!! Ő nem egy pasi a többi közül! Ő az a pasi, akit szeretek!

-          Hát elismerem ő az a pasi, aki tényleg szeret. Ne pocsékold el kis csaj!!

-          Mióta vagy ilyen kedves??

-          Na ez fájt!! De mint mondtam, Én egyszer olyan leszek, mint TE! És Te olyan leszel, mint ÉN! Szóval egyre jobban hasonlítunk majd az idő múlásával! Egyek leszük! Össze gyúrnak minket! És jegyezd ezt meg jól! Nem szeretem ismételni magam.

-          Rendben. –aztán szép lassan, homályosult az előttem álló Végzet Angyal és szinte ólmos súlyú szempilláim kinyitódtak.

/Eric szemszög/

Felkeltem az ágyból. A tudat, hogy meghalt, még mindig nem jutott el az agyamig. A holteste még a kanapén hevert.  Emlékeztem utolsó szavaira. - Ne sírj kedves. Szeretlek! Mindig is szerettelek! Ezt ne felejsd el! Örökké szeretni foglak. Arra, hogyan könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt.  - Nem Hagyhatsz itt!! Szükségem van rád! Ne add fel! Hallod! Szeretlek! Ne csináld ezt velem! Könyörgöm ne hagy itt! Nem, nem halhatsz meg!  Az eső finom kopogására, mely finom lepelként fedte a tájat. Arra, hogy egyszerre sírtam az esővel. Mindenki megilletődve nézte a karjaimban fekvő személyt. Minden mondat, minden emlék elevenen élt bennem. Emlékszem zöld színű szemeire, melyek oly sokszor, fürkésztek engem, arra, hogy ha átváltozott milyen koromfekete lett szemének árnyalatai. Emlékszem a makacsságára, mikor elment egy ággal a vállában. Emlékszem arra a csalódottság halvány kísértetére a szemében. - Ha annyira… fontos vagyok neked… vagy nektek… akkor nem hazudtatok volna. A kiáltására mely az egész erőd megrengette, a sikolyokra az üvöltésre, mely az ág kihúzása okozott. Arra az estére mikor ő a karjaimban volt. Arra mikor az utca kellős közepén megcsókolt, arra az izgalomra, mi akkor elfogott. A vágyra, mely elborította agyam, minden egyes érintése után.  A reggelre mikor a kiskutyát behelyezte a kosárba és a pólója az alsóneműje széléig felcsúszott. Arra mikor az almákat pucolta. Arra a mondatokra, mikor ott hagyott és annak a jelentése késként hatolt szívem legkisebb szegleteibe, kitöltve a szerelem helyét. - Tudod én, nem szeretlek. Csak egy munka voltál számomra. Egy munka. Semmi több.  Azokra a pillanatokra mikor a bárban volt. Mikor csábítania kellett. Arra a féltékenységre mely akkor elemeibe bekebelezett. Arra a csínos ruhára melyet erre az alkalomra vett föl, arra a ruhára mely nem takart jóformán semmit se belőle. Aztán a melltartós alakja ugrott be mikor a bár előtt állt és Filip teste felett visszanézett ránk. Arra a meg nem magyarázható vágyra melyet még soha sem éreztem. A dühére, arra, ahogy püfölte mellemet, arra, ahogy Tonyt kiosztotta. Minden dologra, ami vele kapcsolatos. Nem tudtam rá nézni, túlságosan fájt! Kitépték tövestül a szívemet. Aztán szép lassan belebújtam a papucsomba és előre tettem meg egy két lépést, annak tudatában, hogy a konyha felé igyekezek és egy pohár wisky társaságában fogom tölteni a napomat, hogy könnyítsek a fájdalmimon, mikor halk neszt halottam a másik helyiségből. Hangtalanul elővettem az ajtó mögül az ütőt, melyet mindig ott tartottam. Kutattam utána, a finoman kidolgozott markolat után, mely tölgyfából készült, mit édesapám gondosan faragott ki a 15-dik születésnapomra. Mikor megéreztem a fa finom, lakkozott végét, megmarkoltam és hangtalanul a nappaliba mentem. Az ablakkattanással becsukódott, ez volt az első hang. Bár a szürkület titokzatos leple befedte az apró szobában található tárgyak mindegyikét, titokzatos derengést adva az ott egyenesen elhelyezkedő bútorok hadának. Halk léptekkel haladtam előre. Nem láttam, de mégis jól tudtam mi hol van. Kb. 1 méterre tőlem van a kanapé, mely csoki barna szívű bőrhuzat fed, és melyeken általában vajszínű és krémszínű, világosbarna puha szövetű párnák helyezkednek el. De ma egy holtest fekszik rajta. Vagyis elméletileg annak kéne feküdnie...  A kanapéval szembe egy plazma tv helyezkedik el és a falon egy ablak. Az ajtót melyen kijöttem két könyves szekrény zárja körül. A kanapé mögött 1,5 méterrel az angolkonyha található, és valahol abban az 1,5 méter közötti távolságban található a betolakodó. Halk léptekkel közelebb mentem hozzá. Megkocogtattam a vállát, és mikor nézni akart volna felém meglendítettem az ütőt felé... De ő egy határozott mozdulattal elkapta, kicsavarta kezemből, és egy mozdulattal nyakam alá nyúlt, a szoba másik felébe hajított...

   A kanapén feküdtem. Hol vagyok? Mi történt? Körbenéztem. A kanapé mellett egy sziluett rajzolódott ki. Két apró kéz enyémet ölelte körül. Felnéztem rá. Ecklair volt az. Aggódó arca, mely engem fürkészett. Nem értettem. Most hallucinálok? Ez nem lehet! Ő halott! Hogy lehet ez??

-          Jól vagy?- kérdezte aggódó hangon.

-          Igen… vagyis azt hiszem- mondtam egy kicsit kábán.

-          Hál’ Istennek! Azt hittem valami bajod esett. Nem akartam. Ösztönös volt ez a mozdulat. Ne haragudj.

-          Semmi baj. A mennyben vagyok?

-          Hmm?

-          A mennyben vagyok?- csilingelően fel nevetett. Milyen régen hallottam nevetni! De jó érzés! Olyan meleg, kellemes.

-          Nem!

-          Akkor te…

-          Élek!- Magamhoz öleltem. Jó szorosan. Nem engedtem. Egykét könnycsepp végiggördült arcomon. El sem hiszem. Beszívtam a cseresznye illatát mely belőle áradt és a cseresznyefák táncsoló kis tündéreire emlékeztettek, ahogy a tavaszi szél finoman belekap és tovaröppenti a virágok százait, virágesőt hozva maga után a május végi unalmas percek színpalettáiba. Olyan jó érzés! Ezt szerettem volna! Végre itt van mellettem. Leírhatatlan érzés fogott el. Szerettem teljes szívemből. Megcsókoltam mézédes ajkait. Két kezem közé vettem arcát, mélyen szemébe néztem.

-          Azt hittem meghaltál. Azt hittem ennyi, és én is utánad halok! Hogy ennyi volt, nem térsz vissza soha többet. El sem tudod mit éltem át mikor utolsó perceidet karodban töltötted.

-          Igazad van, nem tudom.

-          Hogy lehet az, hogy nem abban a ruhában, vagy mint tegnap?

-          Ebben voltam.

-          Nem! Nem ebben!

-          Most tényleg ezzel fogysz foglalkozni?

-          Igazad van. Inkább meséld el mi történt, hogy lehetséges az, hogy itt vagy?- akarom egyáltalán tudni? Már mindegy feltettem a kérdést. Utána nyúltam ölembe húztam, átkaroltam.  Ő felém fordult. Szemei most halványkék színekben pompáztak. Mi történt? Ő tényleg Ecklair? Valami nem stimmel vele!- mondta a reális felem, míg a másik azt mondta: Ő Ecklair! itt van! Örülj neki hogy él! Talán a reális felemre kéne hallgatnom? Nem! A másiknak van igaza! Itt van és csak az a fő! De milyen buta is voltam…

-          Nem mindegy az? Itt vagyok! Csak ez a fő nem? Itt vagyok- nem akartam ennyiben hagyni, de nem tehettem mást. Vagyis hát tehettem volna, de nem akartam, nem igazán akartam tudni mi történt. Nem akartam elveszíteni ÚJRA.